Frankó: személyi igazolvány; igaz, igazság

– Egyszer jártam felétek életembe', Gógyi, arra Jászfaszomba'. Avászkodunk a spanokkal a BMW-be', várjál, várjál, nem jót mondok, akkor még régi Mercim volt. Íjj-íjj, leintenek így a prosztók, naná, pont, mikor úgy nézett ki a pofánk, mint egy roncsderbi.

– Betámadtatok valakit, Tatár?

– Keresztanyámék kértek kölcsön egy százast, egy hét múlva má' millával jöttek a szolnok nagygagyi megyei cárnak, lenéztünk kicsit tárgyalni. Szal kérik a frankót a zsandárok, meg kérdik, hogy mit akarunk erre feléjük. Ilyen kartelles pofával keménykedtek ott, védték a telefosott földútjukat. Mondom, csak országjárunk, biztos úr. Vittek is befele azonnal. A vallomásom ennyi volt, persze név nélkül: "Fogtuk magunkat a kampikkal, idedzsaltunk Szolnokra, ez a frankó! Mást elmondani nem kívánok!". Hát, vakarja ott a zsírt a füléből a törzs, ezt nem lehet legépelni, takarodjunk, de előtte motozás. Egyik gyerek, spanomnak a kágyékás öccse persze a segge fölött hagyott egy pakett kólát. Állunk sorba, mint a Mókus őrs, érted, mint valami hülyegyerekek, a zsandár meg dugja a pofánkba a nyitott zacsit, hogy mi a szar ez? Hozzám ér, üvölt tovább, én meg teli tüdőből vissza, hogy hát micsoda, főnök? Vágod, reppen a cucc szanaszét, az meg mered rám lisztes pofával!

– Smekker lett kurvára, mi?

– Ja, jól elvertek, de estére már Pesten voltunk. Élmény ám a civilizáció, Gógyikám!