Pandavec: fogda

– Van fegyelmid, Tatár? – kérdi a dilót Manó.

– Ajjaj! Múltkor megkértem a nevelőt, nyomtassa ki, azt mondta, nincs rá papírkeret. De harminc napot csak egyszer ültem.

– Szokeráló, mi?

– Á! Még a legelején kaptam Sándoron. Beraktak a nagyzárkába, kérdezem, ki a főnök, ki ad alsó ágyat. Azt mondták, benn van a budiban, nyissak rá nyugodtan, nem kulázik. Gondoltam, telefonál vagy ilyesmi, benyitok, hallod! A csávó halálra lovagoltatott egy köcsögöt. Anyád! Na várjá', mingyár' te jössz, üvölt ki egy nagy, busafejű dáde cigány a ratyi háta mögül. Kurvára meglepődtem, vágtam is be az ajtót azonnal. Kezdtem gondolkodni, hogy most mi legyen, de úgy felsmekkeltem magam a beszóláson, hogy az idegbe' kirántottam az ajtót mégis, azt' fejberúgtam a menőt, hogy bedőlt köcsögöstől a retyó meg a fal közé. Jó negyedóra múlva megébredt, jött is elő a vére, kezdte verni az ajtót, hogy szaladjanak a tyiárók, mer' ki méltóztatott kapni. Hú, bazmeg, jut eszembe, ez a ratyigeci még a gatyáját se húzta vissza, a végén rám ver valami kajakkúrást is. Hát, muszáj voltam rávágni még egyet, hogy behorkoljon. Összecsuklott faszán, mint a selejt colstok. Gatyát megigazgattam rajta, még pont időben, mer' má' jöttek is, azt húztak le a pandavecbe!