Srenkerkedik: hülyít valakit

Beszélőre megy a zárka; egy beugróban várakoznak, amíg nem szólítják őket. Mivel más rabok is mászkálnak arrafelé, kiváló alkalom nyílik egy kis dumálásra, vérszívásra.

– Mi van, Kefe, faszán vagy? – kezdi az oltogatást Botond.

– Ja, linkeskedek, söprögetek.

– Hallom, a buznyákot, a Mérit elrakták tőletek, azt' az a púlratyi Karcsika be akart falcolni miatta. 

– Tisztára kivagyok idegileg, báttya. Cinkesíti a zárkát rendesen! A Méri meg bekaphatja!

– Bekapod neki? – kérdezi Botond, lehalkítva az első szótagot.

– Ja, ja... Mi?!

– Vagy hagyod, hogy bekapja?

– Neeem, dehogyis!

– Nem én gondolom, tesó, csak ezt beszélik. Hogy a Karcsi azér' vagdossa magát, mer megbasztad a nőjét!

– Ki mond ilyet? Kefe nem palibaszó! Ne már!

– Sokan mondják, még nevelőtől is hallottam – folytatja a kamuzást csípőből Botond. – Azt mondják, csak megfújattad.

– Anyám haljon meg, ha hazudok! Ismersz, Botond, évek óta!

– Tényleg régről ismerlek... De hát manapság nem nagy dolog ez! Már nem azt mondják, hogy a segg a XXI. század pinája, hanem hogy a pina a jövő segge: szarni bele, hehe, kit érdekel, nem? Kampim maradsz, ha bemelegedtél, akkor is!

– Köcsögnek nézel? Nem fújattam, a Jóistenre mondom! Na jó, egyszer kiverte – súgja oda púlban. – De a feleségemre gondoltam közben. Így nem buziság, nem?

– Ja, persze! – röhögi el magát Botond, aztán odafordul Tatárhoz. – Hallod, csak srenkerkedtem, de sült az akrem! A Kefe télleg rányi!